A gyenge változat csak arról szól, hogy jé, milyen
érdekes, a fizikai állandók éppen akkorák, hogy vagyunk. Ez tehát szórakoztató,
és semmi több. Az erős változat, miszerint szükségszerű, hogy akkorák legyenek,
hogy mi, akik őket megfigyeljük, legyünk, erősen gyanúsan hangzik,
nyilvánvalóan teleologikus. A teleológia pedig nem tartozik a jelenlegi
természettudományos paradigmába. Ezért azután ez utóbbi hívei leidealistázzák,
levallásosozzák, tehát lényegében kiátkozzák a tudományból az erős antrópikus
elv híveit. Logikailag joggal. Ennek kapcsán terjedelmes irodalma van már a
témának, hívők fedezik fel az elvben, örömmel, a hiányzó istenbizonyítékot, a
nem hívők pedig bizonygatják ennek értelmetlenségét. A fizikusok eközben tovább
keresik az egyesített elméletet, amely talán meg fogja magyarázni az állandók
értékét, és beszélnek „az” Univerzumról, vagy univerzumok végtelen seregéről.
Én egy közös tévedést vélek felfedezni mindkét oldal
érveiben és leírásaiban. Összekeverik a világról az ember által készített
modellek értelmezését magával a világgal. Erősen földhözragadt módon gondolkodó
emberként elfogadom az evolúció eszméjét, és hogy az embert ez hozta létre,
mert ez az eszme tapasztalatok általánosítása és értelmezése révén jött létre, és
nagyon jó értelmezési keretet ad az élővilág jelenségeire. Az
evolucionista-kreacionista viták árnyékában, sajnos, a természettudósok nem
gondolták végig az evolúciós gondolatot, nem fogalmazták meg, hogy mit jelent
ez az ember által a világ leírására készített modellek – ilyenek a tudományos
elméletek is – tulajdonságaira vonatkozólag. Az emberi gondolkodás ugyanis a
világ egy szeletében biztosítja az előnyt a fajnak, abban a szeletében,
amelynek a szelekciós nyomása hatására az ember kialakult. Ezért az emberi
gondolkodás, és így ennek kollektív és szabályokkal kötött megjelenése, a
tudomány, csak a valóság ezen szeletének a leírására való, ott ad előnyt. Ott
sem várható, hogy tökéletes! (Hogy csodálkozott a világosan gondolkodó, bölcs
Wigner a matematika eredményességén!) Csupán némileg eredményesebb más
élőlények eszközeinél.
A valóság más szeletei esetében pedig vagy előnyös, vagy
nem. Szeretnénk azt hinni, hogy a világ jelenségeiben van valami közös, valami
egység, mert csak ebben az esetben van esélyünk arra, hogy modelljeink
működjenek, de ez csupán vágy, a világ lehet ilyen is, de – valljuk meg – ennek
kicsi az esélye. Sokkal inkább várható, hogy amint eltávolodunk az embert
kialakító szelettől, ez az egység romlik. Valóban, a legmatematizáltabb
természettudományban, a fizikában, jól látható ez. Amint eltávolodunk az emberi
léptékektől, komoly értelmezési nehézségek lépnek fel, egyre kevésbé lehet a
tudományos megállapításokat emberi nyelven kifejezni. A matematikai modell
működik, kielégítő pontossággal egyeznek a jóslatai a kísérleti tapasztalattal,
de az értelmezés (interpretáció) egyre nehezebb. Már a speciális relativitáselméletben
látszanak efféle gondok. A kvantumfizikában pedig le kell mondanunk az okság
sarkalatos elvéről is, amely pedig az emberi gondolkodásnak és benne a
természettudománynak fontos eleme.
Egy idő után voltaképpen nem tudjuk, hogy miről
beszélünk, mert – ahogyan a zseniális Bohr megfogalmazta – a mi világunk
fogalmait kell alkalmaznunk, amikor egy kísérletet, mérést leírunk, hiszen csak
akkor értjük meg egymást, egy olyan világ jelenségeire, amelyekre ezek a
fogalmak nem biztos, hogy alkalmazhatók.
Emögött az az érdekes jelenség van, hogy az emberi
gondolkodásnak a világ szemlélését meghatározó része – úgy látszik – kötöttebb,
szorosabban tartozik az embert kialakító szelethez, mint a műveleti szabályokat
meghatározó része. Az előbbi adja – többek között – a teret, időt, az utóbbi az
osztályozó, halmaz-, logikai és aritmetikai műveleteket. Ez utóbbiak szélesebb
körben látszanak működni, mint az előbbiek. Az okság elve megint szűkebb
érvényességűnek tűnik. (Gondolkodásunk itt vázolt szerkezetét Jean
Piaget tárta fel.)
Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a mai tudósok egy részének
a megfogalmazásai, amelyekben az elméleteket úgy értelmezik, mintha azok „a”
világról szólnának általában és tág határok között, voltaképpen
elbizakodottságot tükröznek, mert azok valójában csak a világ jelenségeinek
egy-egy szeletéről szólnak, és az embert az evolúcióban kialakító szelet
nyelvén és szemszögéből. Összetévesztik a szükségképpen korlátozott
modelljeiket általános érvényű hipotetikus modellekkel. Az antrópikus elv
esetében azokat az állandókat, amelyek ahhoz kellenek, hogy az elméletek
egyenletei igazodjanak a valósághoz, istenítik. Pedig voltaképpen mi abban a
különleges, hogy egy modell valósághoz igazítása egyetlen szűk
paramétertartományban sikeres? Ez gyakori eset a tudományban. Hogy szép lenne
egy olyan modell, amelyben ezeket az állandókat maga a modell adná meg? Bizony,
szép lenne. Megszokott modelljeink azonban, legalábbis egyelőre, nem ilyenek.
Az efféle egyesített elmélet keresése nem feltétlenül hiábavaló, de azzal is
csak átvonszolnánk a lótetemet a Karpfenstein utcából a Hold utcába. Azaz, az
emberi léptékektől tovább távolodva a nehézség újra fel fog lépni.
Itt csupán egy pár tényre hívom fel a figyelmet, amelyek
mutatják, hogy az egyébként általam is nagyra becsült tudomány, amelyet
gyakorlati célra a leghatékonyabb emberi modellező eszköznek tartok, mint az
evolúció termékei általában, távolról sem tökéletes.
Ez pedig először is a matematika tökéletlensége. Új
axiomatikus alapokra kellett helyezni a halmazelméletet a benne rejlő
paradoxonok kiküszöböléséhez, a Gödel-féle nemteljességi tételek pedig a
számelméletben mutattak hasonló nehézséget, voltaképpen ott is egy paradox állítás
kapcsán. Ezeket a nehézségeket elvileg talán sikerült küszöbölni, bár ebben
nincs teljes körű egyetértés, de az, hogy vannak, lehetségesek paradox
állítások, önmagában is érdekes, és azt sem vizsgálta senki, hogy minden
tudományos okoskodás figyelembe veszi-e a fenti nehézségeket kiküszöbölő
axiomatikát.
A másik a számok és mérések problémája. Hogy tudniillik a
méréskor egy etalonhoz hasonlítást végzünk, az etalonnal osztunk, és a
gyakorlatban mindig véges hosszúságú, tehát racionális számokkal dolgozunk,
ezzel szemben a modelljeink, tehát az elméletek, a matematikai analízis
eredményeit használják, amelyek viszont a valós (vagy komplex) számokon
értelmezhetők. Vajon a racionális számok mindig kielégítő közelítései-e a valós
számoknak? Ez nincs bizonyítva.
Tehát az emberi léptékek tartományában is lehetnek még
meglepetések, hát még azon kívül! Az antrópikus elv erős változata fölösleges
erőfeszítés, az állandók olyanok, amilyenek, modelleknek a valósághoz igazítása
mindig efféle következménnyel jár. A gyenge változat pedig egy evidenciát mond
ki. Nyilván az ember által kidolgozott elmélet tartalmazza egy olyan világ
leírásának lehetőségét, amelyben az ember létezik. Az érdekes inkább az, hogy
tartalmazza egy nem ilyen világ lehetőségét is! A modelljeink pedig nem
egyetemesek, valószínűleg nem is lehetnek, hiszen a világnak a mi szeletünktől
eltérő tartományaiban nem várhatjuk, hogy érvényesek legyenek. Annál
bámulatosabb minden ezen a téren eddig elért siker.
Az pedig bizonyos, hogy
a távoli tartományokban csak nagyon óvatosan szabad a miénkben bevált
fogalmakat használni, mint például az időt, teret, és másokat, mert mégha
valamennyire alkalmazhatók is, bizonyosan más a jelentésük! Voltaképpen
legfeljebb a mi tartományunkbeli értelmezésük kiterjesztéseként kezelhetjük
őket, és ennek nemcsak tudatában kell lennünk, hanem mindig fel is kell az
olvasó figyelmét erre hívnunk, amiről a szerzők rendre megfeledkeznek. Például
az ősrobbanásról szóló irodalomban az első pikoszekundumok értelmezésekor.
Ezért azután annak, hogy a szétsugárzott fotonok egymást értesítik az
állapotukról, a relativitáselméletben megengedettnél sokkal gyorsabban, a
makrovilágra, a miénkre, nincs valódi hatása, érvényessége. Egyelőre
meghagyhatjuk az egzotikus elméletek kedvelőinek a reményt, hogy ez
kiterjeszthető lesz a makrojelenségekre is, de ennek sincsen az égvilágon semmi
alapja. A jelenség szinte bizonyosan a saját nagyságrendjére szorítkozik, és
nem lehet a kiterjesztéséből üzletet csinálni. A különböző nagyságrendek
közötti átjárás elmélete nincs kidolgozva, és meglehet, hogy nem is lehet. Mármint
emberi nyelven, emberi eszközökkel, mert más fogalomkör. A saját
nagyságrendjében persze működik az elmélet, sőt, gyakorlati következményei is
lehetnek, mint azt a kvantumtitkosításból csinált üzlet is mutatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése